Emberek!Népek!Ez a fejlődés átka?
Miért nem élünk nyitott szemmel e világban?
Sokezer gyerek megy, fegyverrel, rettegve.
A harcmezőre, és ott is lesz eltemetve.

Csalogatnak jól hangzó, szép ígérettel
Megbecsüléssel, finom, forró étellel.
Födelet fej fölé, szegénynek ez oly sok,
Így is kezdődhetnek kicsiny gyermeksorsok.

Házuk semmit nem adhat, így kénytelenek
Harcolni egy falatért a védtelenek.
Terhet visznek, kémkednek, és ha elég nagyok,
Kis kezükben már ormótlan puska ragyog.

Járják az utat a kegyetlenek előtt,
Céljuk, hogy megkapják a napi betevőt
De ha véletlenül szembejön a halál,
Nincs már több puska, szenvedés és talány.

A felnőtt agy agresszív játéka teszi
Véres harcba kis"jövőnket" beleveszi
Rúgni, falhoz csapni, agyonlőni tanul
S gyermeki lelke elvadul gyanútlanul.

Fiunk öt testvérével indult csatába
S vezérük kettőt küldött rögtön halálba
Mondván:a többi így jobban végzi dolgát.
Bosszú szülte három agresszivitását.

Ez hát korunk, rombolunk, szítunk és ölünk
S ártatlanokkal bővítjük gyilkos körünk
Kihasználva, hogy nem látnak kockázatot,
Őket magunk előtt erősítjük századunk.

Emberek!Népek!Ne hagyjuk el őket!
Figyeljünk kiáltó szavukra, melyet
Hallatnak a csatamezőn, megtörve
Vagy süketségünk szégyenétől járjunk szemlesütve.